Egy új kezdet

Szeretjük a skatulyákat. Sokan szeretjük fiókokba rendezni az embereket, címkéket aggatni rájuk, mert ezáltal talán kevéssé érezzük magunkat elveszve ebben nagy katyvaszban, amit életnek hívunk. A rendszer az ember számára létszükséglet, akár elismeri, akár nem. Keretek nélkül elveszünk, mi felnőttek is. 
Talán emiatt a skatulyázás miatt a "turi" néhány évtizeddel ezelőtt szinte szitokszónak számított. Turiból öltözni égő, használt ruhát felvenni kényszer, a kereséssel időt tölteni felesleges pazarlás volt a legtöbb ember számára, akikkel tinikoromban erről beszéltem. A nyolcvanas/kilencvenes évek divatja  markánsabb volt annál, mint hogy "divatos" holmihoz jusson az ember másodkézből, de azért abban egyetérthetünk szerintem, hogy ez a turi már nem AZ a turi.

A mai használt ruha piac tökéletesen jól példázza, hogy mi történik akkor, ha a világban bekövetkező változások -példának okáért egy gazdasági válság- egy teljes iparág kezére játszik. Óriási üzlet volt ez nagyjából tíz évvel ezelőtt, amikor még nem nyílt minden sarkon egy turkáló és nem volt ennyire telített ez a piac. Azonban a dolog természetéből fakadóan soha nem is tud igazán telített lenni, hiszen az egyediségéből fakadóan nem tudja ugyanazt kínálni még egy lánchoz tartozó két üzlet sem, nem hogy két eltérő hálózat.

Én, aki megrögzött turis vagyok, számos előnyét látom ennek a szenvedélynek. Amikor gimibe jártam (azok számára, akik nem ismernek annyira, pont 2000-ben érettségiztem), sokkal jobban érdekeltek az új holmik. Nem mintha megengedhettem volna magamnak, hogy ezt tegyem, de órákig tudtam fast fashion boltokban nézelődni és sokszor vettem meg olyasmit is, amit utána nem hordtam, csak mert olcsó volt. A mennyiség előnyt élvezett a minőséggel szemben, ám mostanában ez megváltozott. Talán a kor előrehaladtával, talán az ismereteim ilyen irányú gazdagodásával is jár, hogy megfordulni látszik a tendencia, a mennyiség helyére a minőség lépett néhány éve.

Fontosnak érzem elmondani, hogy a secondhand egy életmód a számomra, már nem tudnám elképzelni, hogy máshogyan éljek, de ez egy hosszú folyamat, amin szerintem mindenki a maga tempója szerint halad.
Nálam a gyerekek megszületése után következett be egy nagyobb változás, amikor felfedeztem magamnak az ócskapiacok világát, és rájöttem, hogy számos olyan holmit, amit boltban nem engedhetnék meg magamnak, megvehetek töredék áron, így gyakorlatilag a piacról rendeztem be az otthonunkat, de ahogyan ez lenni szokott, elszaladt velem a ló és a szerzés öröme kényszeressé tett. Elkezdtem felhalmozni, olyasmit is, amit az életben többet nem vettem a kezembe, csak mert megvehettem. Talán egyfajta kárpótlás vagy inkább önjutalmazás volt ez amiatt, mert itthon voltam a babával, sokszor voltam fáradt és elégedetlen. Még szerencsésnek mondhatom magam, hogy nem az evésbe menekültem, mert azt biztosan tudom már így utólag, hogy ez egyértelműen pótcselekvéssé vált.Akkor kezdtem elgondolkodni azon, hogy nem jó úton járok, amikor az egyik hajnalban a teljesen üres nyolcas főúton Veszprém felé tartva valaki megelőzött és én ettől dühös lettem, mert az volt az első gondolatom, hogy biztosan a piacra tart és előttem fog leparkolni, valamit biztosan elvisz előlem.
Innentől kezdve kicsit tudatosabbá próbáltam válni, igyekeztem őszinte lenni magamhoz és kideríteni, mit igyekszem ekkora lendülettel pótolni az életemben, mi hiányzik ennyire. Jó kis önismereti út volt ez és még mindig tart, de mára már jóval több önuralmam van. Sőt, mára már a kényszert sem érzem, mert ahogy korábban ez elképzelhetetlen volt, mára a legtöbb vasárnap reggelt egyszerűen átalszom.

A szerzési mánia egy eléggé markáns tünet, de csak egy tünet. Ha megvan az oka, a forrás, sokkal könnyebb úrrá lenni rajta, mint hinnétek. Nem gondolom azt, hogy én vagyok az egyetlen, aki ezen átesett, de biztosan tudom, hogy vannak, akik épp térdig járnak még benne, így kérlek, ne úgy értelmezzétek ezeket a sorokat, mint "megmondást", egyszerűen csak -a magam számára is- leírtam, hogy min mentem keresztül, ami a mostani hozzáállásom, a mostani véleményem alapja és oka.

Sokat változott az elmúlt egy évben az életemhez való viszonyom, ezáltal talán az életem is, aki szoroabban követ, talán látta ennek az ereményét, de tény, hogy még így is csak az elején járok egy nagyon hosszú útnak.

A szerzés öröme, a kincskeresés izgalma a mai napig ugyanúgy él bennem, de már nem AKAROK minden kezembe kerülő holmit elvinni, már mérlegelek. Az ízlésem is változott, talán nem is átlagos, ám mostmár tagadhatatlan tény, hogy az üzletek kínálata manapság totálisan érdektelenné vált a számomra. A minap végigmentem az aréna összes ruházati üzletén és komolyan mondom, egyetlen egy olyan darab sem akadt at utamba, aminek láttán elgyengültem volna. Egy sem volt, ami felkeltette volna az érdeklődésem, a fantázia olyan szintű hiányát éreztem, hogy már-már beleszédültem. Egyetlen egy "telitalálat", egy picike GAG elég lett volna, egy apró részlet meg tudott volna fogni, és soha többet nem ereszt és NEM! Nem volt ilyen...pedig akartam, hogy legyen!
Ez egy szombati nap volt, a férjembe karolva (aki szintén nagy kincskereső) morogtunk azon, hogy semmi érdemleges nem volt, amikor eszembe jutott, hogy néhány nappal azelőtt egy turkálóban felpróbáltam egy kabátot. Már akkor éreztem, hogy el kéne hozni, kilós áron nagyjából a tizedébe került, mint újonnan az üzletben, de valamiért nem hoztam el. Pedig már akkor éreztem, hogy egy kis láthatatlan fonál feszül köztünk. Nevethettek, de biztosan érzem, hogy vannak ilyen "találkozások", amikor utána nincs nyugtod, naponta eszedbe jut és ha elveszíted, hónapokig bánod. Van olyan tárgy, amit soha nem fogok megbocsátani magamnak, hogy nem szereztem meg, amikor pedig lehetőségem nyílt rá.

Ahogy mindennek, ennek is oka van.
Egy kedves ismerősöm néhány hete felhívta a figyelmem egy sorozatra. amiben a főhős végig egy igen jellegzetes felöltőt visel. Mondhatom, hogy totálisan belecsavarodtam ebbe a BBC sorozatba, egyszerűen nem tudtam ott hagyni, egymás után faltam a részeket és a hangulata teljesen magával ragadott.

Erre az ominózus felöltőre emlékeztetett engem ez a bizonyos kabát is, amit egyszer már kiengedtem a kezeim közül, de ami nem hagyott nyugodni. El is határoztam, hogy hétfőn reggel az első utam oda vezet majd, nyitásra természetesen már ott voltam és a kabát is, nagy szerencsémre.
Talán, ha ránéztek a képekre, megértitek, miért nem tudtam elengedni.

_mg_1572.JPG

_mg_1571.JPG

_mg_1574.JPG

_mg_1584.JPG

Ami a legviccesebb ebben az mégis az, hogy nem is feltétlen csak a kabát fogott meg, sokkal inkább a címkéje és az apró szösszenet rajta, ami pontosan az a gag, amiért élek-halok. Ha akad egy ilyen kis kapaszkodó, ami pont az én kezembe illik, amivel valahogy megfog, amitől úgy érzem, pont olyan, mint amilyen én vagyok.

Ezzel együtt, ha nem nézem ezt a sorozatot, akkor gyakorlatilag biztos vagyok abban, hogy ezt a darabot is ott hagytam volna. Bár kifogástalan a szabása és az anyaga is nagyrészt gyapjú, ennek megfelelően pedig bele kellett kalkulálni az árába, hogy csak tisztíttatni lehet (apropó, ezt mindig ellenőrizzétek, mielőtt elhozzátok), nem lett volna meg az az érzelmi töltet, ami most így megvan.

A szerzés puszta, gyorsan múló öröme helyett a rátalálás örömét érzem, hogy rátaláltam egy olyan darabra, ami abban a lelkiállapotomban, abban a helyztben tökéletes passzolt hozzám és amivel tökéletesen tudok azonosulni.
Ha nem nézem meg a sorozatot és nem válik kedvencemmé, akkor nem tűnik fel a kabát vállapja a sok egyéb mellett, nem veszem a kezembe, nem nézem meg a címkéjét, nem olvasom el a szöveget rajta (ami gyakorlatilag annyit jelent magyarul, hogy "csak egy rosszabb van annál, ha beszélnek rólad, ha egyáltalán NEM beszélnek rólad"), nem érzem ennyire magaménak azonnal és nem kötődöm hozzá érzelmileg, ergo, ott hagyom. 
Nem azért, mert minden vágyam, hogy beszéljenek rólam, sokkal inkább azért, hogy mindig emlékeztessen rá, beszélhetnek sok mindent a hátam mögött, olykor van alapja, máskor szemernyi se, nem téríthet el attól, amit igazán szeretek és ami igazán boldoggá tesz.

Nem lett volna tragédia, ha ott marad, vagy ha nem vár meg és máshoz kerül, de sokkal jobb olyasmikkel körülvenni magam, amikhez kötődöm. Ezen felül abban is hiszek, hogy ami az enyém kell, hogy legyen, az úgyis megvár.

Az már tényleg csak a hab a tortán, hogy ez az angol márka egyébként nagyon jó minőség, és nem is olcsó, a casual kabátjaik 80 és 100 font között mozognak, így gyakorlatilag tényleg a tizedéért lehetett az enyém.

Vannak kifejezetten "turis" márkák, amik jellemzően nem nyittottak "még" üzletet nálunk, persze megértem, ha nem is fognak soha, és ezek között is vannak kedvenceim. A River Island eddig számomra elsősorban a táskái miatt  vált favorittá, de most szerintem ez megváltozik, és a jövőben jobban odafigyelek majd rá.

Főleg az után, hogy a honlapjukra tévedve ez a kampány fogadott:

nevtelen.png#LABELS ARE FOR CLOTHES, avagy a címkék a ruhákba valók. "Véletlen" a mai bejegyzésem ezzel kezdtem, pedig akkor még nem láttam ezt a bájos modellt sem.

Mindenesetre innentől kezdve én is büszkén címkézek, ha rajtam lesz a kabát.  #ImWearingRI .

 

 

Címkék: zsákmány