#secondhandfashion

2018.sze.29.
Írta: bardoczeva Szólj hozzá!

Fastfashion és/vagy secondhandfashion?

Amikor elkezdtem a blogot, már akkor tudtam, hogy ez a téma nem sajátítható ki, így kezdettől fogva úgy terveztem, hogy helyet biztosítok mindenkinek, aki akár csak egy poszt erejéig is, de megosztaná velünk a gondolatait. Meg is érkezett az első ilyen bejegyzés, fogadjátok szeretettel Erdélyi Annamária bejegyzését!

Akkor jelentkeztem Évihez társbloggernek, mikor először megosztotta, hogy a gondolatait leírná egy blogban az újrhasznosítás ezen formájáról, azaz a secondhandfashionről. Nagyon örültem neki, hogy valaki foglalkozik az ismeretségi körömből ezzel a kérdéssel. Én mégis egy másik szemszögből futottam neki a témának.

Jómagam egy zöld emberke vagyok. Nem, nem ufó, csak valami hasonló: környezetvédő. Nagyon régóta foglalkoztatott a gondolat, miként lehetne a fastfashion szenvedélyes képviselőinek gondolkodását átformálni, mikor szembejött velem egy cikk minap a Gazdasági Hírmagazinban arról, hogy a nagy ruhagyártó cégek tonnaszámra égetik el a raktáron maradt ruháikat. Nem tudom ki mennyire van tisztában vele, de a ruhagyártás a világ egyik legkörnyezetszennyezőbb iparága. A ruhakereskedelem szintúgy. Emberek milliói költik el a pénzüket néha egyszer, néha többször, de inkább kevesebbszer használatos ruháikra, melyek nagyon tetszetősen feszítenek a kirakati próbabákon, azonnali vásárlásra ingerelve az embert. Majd végül nagy sóhajjal megadjuk magunkat az elkerülhetetlennek, bebattyogunk a boltba és szépen elkezdjük válogatni a ruhákat.

A kasszánál nem vészes az összeg, nyugtatjuk meg magunkat. Viszont az első bosszúságok a második, harmadik használat és mosás után jönnek, és ekkor jövünk rá, hogy igen, ez pontosan annyit ért, amennyiért vettük. És ezek után adott ruhadarab a parkolópályára kerül először a vasalnivalók közé, majd a szekrény egyik zugába, onnan pedig ki tudja hova. Ha vásárolt ruhanemű mégis aránylag tartós lenne, akkor pedig nagy kedvencünkként széthordjuk 3-6 hónap alatt. Mivel a szívünkhöz nőtt, jobb esetben új életet kezd, átalakítva. De van, ahol simán a lomtalanításkor indulnak új utakra.

Én szerencsés vagyok, a baráti körömben a legtöbben továbbadják a megunt, kinőtt, vagy kihízott, esetleg kifogyott, de mégis eredeti minőségét jól megtartott ruháikat. Van, aki garázsvásárt vagy internetes tékát tart belőle, van, aki szeretetszolgálatnak, hajléktalan otthonoknak adományozza, van aki csak simán szétszórja a barátok között. És ezzel nagyon közel érkeztünk a másodkéz/használt ruhabirtoklásnak. Míg Évi esztétikailag vázolja az előnyeit, addig én a környezettudatosság jegyében csatlakozom hozzá. Jómagam egyetlen HÁDÁba járok, a budapesti Bosnyák térhez közel lévőbe. Eddig kivétel nélkül tartós, márkás és megkímélt ruhadarabokat tudtam ott venni, potom összegekért. Nagyon sokban az eredeti árcímke fityeg, tulajdonosa ha egyszer használhatta. Persze, ezeket ki kell fogni. Én valahogy mindig jól kifogom, pedig "bálabontáskor" jó messzire elkerülöm a helyet, a tömeg miatt. Érdekes, hogy a Facebook is rájött, hogy minden secondhand tevékenység nagyon jó üzlet, hiszen legutóbbi komolyabb fejlesztése egy piactér volt, ahol mindenki azt árul és annyiért, ahogyan azt szeretné. Nyilván az internetes secondhandezésnek megvan az a hátránya, hogy lehet nem azt kapjuk, amire vártunk. A használtruha boltokban viszont kedvére válogathat az ember, van akinek ez örömforrás, kikapcsolódás vagy baráti tevékenység.

Szeretném arról az előítéletről leszoktatni az embereket, hogy a secondhandezés a pénztelenséggel függ össze. Nyilván hatással van a háztartási megtakarításokra, de a "turizás" nem valami szegénységgel vagy igénytelenséggel összekapcsolható dolog. Ha valakinek sikk egy plázában sétálgatni az alkarjára celebesen felhúzott táskák tömkelegével, ám legyen. És ekkor jön a csoda: mellette kettővel egy használtruha kereskedésben ott lóg a régi árcímkével egy luxusruha, a töredékéért. Szóval semmi sem az, aminek látszik. A fastfashion egy gazdasági jelenség, ami az emberek vágyaira épül. A secondhand pedig egy újrahasznosító és jóval környezettudatosabb törekvés, amely visszaforgatja a piaci keringésbe az értékénél maradt ruhákat, ahelyett hogy teszem azt tonnaszámra égne el valahol, ezzel is mérgezve a környezetünket. Szóval, nagyon hálás vagyok Évinek ezért a blogért, és hogy néha csatlakozhatom hozzá ötletekkel, meglátásokkal és néha olyan klasszikus ruhadarabokkal is, amelyre én leltem rá. Próbálom abba az irányba terelni a dolgokat, amelye a secondhandezés társadalmi előnyeit domborítja ki. Remélem a blog olvasóinak ezt az igényét is sikerül kielégíteni, a kreativitás öröme mellett.

(Üdvözlettel: EakiA �)

Méret para

Amikor alkalmi ruhát kell felvennem, általában gondban vagyok, mert az alkatom nagyjából homokóra, de azok a ruhák, amik csípőben elég bőek, derékban bőven elállnak. Így általában azonnal kiesnek a nem rugalmas anyagú fazonok és a rugalmas anyagok felé kacsintgatok.

Van egy kedvenc márkám, ami a kis elegáns ruhákat illeti, amik mindig megfelelően nőcisek, de közben azért visszafogottan elegánsak is és ez a LIPSY LONDON.
Tegnap esküvőre voltunk hivatalosak és muszáj volt találnom valami olyan alkalmi ruhát, amiben így, szeptember derekán sem fagyok meg, és mégis segít kihozni magamból a legjobb formámat. Fontos volt, hogy hosszú ujjú legyen, ám tapasztalataim szerint az alkalmi ruhák között nagyon ritka az ilyen.

Aztán néhány nappal a kérdéses dátum előtt botlottam egy "darabos" üzletben erre a vadonat új, címkés ruhára. Érdekes volt az élmény, mert amint beléptem az üzletbe, magához vonzott és bár több sornyi alkalmi ruha várta még, hogy átnézzem, az első pillanattól kezdve tudtam, hogy EZ lesz az! Biztosan éreztetek már ilyet, amikor még fel sem próbáltátok, tulajdonképpen alaposan át se néztétek és mégis egyszerűen TUDJÁTOK, hogy ez jó lesz!

Megérzés vagy bizonyosság? Nem tudom...de az biztos, hogy egyfajta érzelmi kötődés, amit nem tudok megmagyarázni.

Lássuk a ruhát.
Az ujja hosszú, de nem hangsúlyos, a szabása egyszerűen tökéletes. Pontosan ez a szabás az, ami mindenkinek jól áll, a derékon levő tüll betét úgy van szabva, hogy csak egy kis bőrt mutasson, köldököt ne, a formája pedig vékonyít.

_mg_1588.JPG

A hátán levő kivágás olyan fantasztikusan szép, hogy nem tudom elmondani, simán elfér alatta egy pánt nélküli melltartó, nem látszik ki sehol és nem is kell rá ügyelni, hogy elcsúszik. Az alap ruha egy testszínű, rugalmas anyag, amire fixen van varrva a csipke rátét, így nem tekeredik el menet közben sem.

_mg_1590.JPG

A kivágás vonalát úgy képzeljétek el, mintha egy kicsit szorosabban szabott csónak nyak lenne, ám a vállakon törés nélkül szalad hátra, kicsit olyan, mint a japán kimonóknál. 

_mg_1589.JPG

Mint ahogyan sokan tudjátok, szeretem a különleges holmikat, amikben megvan az a kis plusz, amit közületek is olyan sokan keresnek. Ez egy együttműködés-szülte darab, ami nem hétköznapi, emiatt pedig különösen kedves a számomra. Michelle Keegan egyébiránt színésznő, aki 2014-ben döntött úgy, hogy társulva a kedvenc high-street brendjével kiad egy kisszériás kollekciót. Szerintem ez zseniális döntés volt, elég megnézni, milyen a stílus, amit képvisel és máris úgy érzem, minden darabját elfogadnám az általa tervezett ruháknak. 

mk4.jpg mk1.jpg

mk3.jpg

mk2.jpg

Természetesen figyelembe véve a tényt, hogy ez egy "használt" ruha, az ára nem volt olyan nagyon alacsony, 4000 Ft körül fizettem érte, de kivételesen úgy éreztem, hogy megéri így is. az eredeti címkéjén 65 font szerepel. Abban nem vagyok biztos, hogy valaha kifizettem-e ennyi pénzt ruhára.

img_1594.JPG

img_1595.JPG

És hogy miért a méret para cím?

Ha megnézitek az eredeti címkéket, ennek a "gyári" konfekció mérete 16-os, vagyis az európai számozás szerint 44-es. Ez elriaszthatott volna, legyinthettem volna, hogy nagy lesz és sajnálhattam volna, hogy ezúttal miért nem vagyok kicsit méretesebb (mert igen, van olyan is sokszor, többek között ezért is jó turizni), de valahogy egy idő után az emberben kialakul egyfajta szemmérték. Ha kiemelem az adott darabot vállfán magam elé, akkor már nagyjából látom, hogy az adott méret és szabás jó lesz-e rám, így már nem kell mindent felpróbálnom feltétlen. 

Elég az előző poszthoz visszatérni, ahol a kabátban pedig UK12-es, vagyis 40-es méret szerepelt (volna, de ráadásul az UK12-es mellé EUR38-ast írtak). Érzitek a 38-as és a 44-es ruhaméret közötti szakadék mélységét, ugye? Mégis mind a két darab olyan, mintha rám öntötték volna.

Érdemes mindent felpróbálni és nem a címke alapján ítélni, mert ugyan arra még nem jöttem rá, hogy ez a nagy különbség elméretezés miatt van-e, vagy minden márka máshogy méretez, de van ennek egyfajta pszichológiája is. Ha a méreted mondjuk 42, mint nekem, és találsz egy tökéletesen passzoló 40-es nadrágot mondjuk, örülsz! Ha egy 44-es ruhát találsz, akkor pedig annyira valószínűleg nem örülsz, mert azt gondolod, hogy megint híztál egy ruhaméretnyit, ami nem kevés. De miért kellene foglalkozni ezekkel a címkékkel? Miért nem tudjuk -mérettől függetlenül- a ruhánkat önigazolás helyett olyan eszköznek tekinteni, ami tudatos odafigyeléssel az adottságaink kiemelésére szolgál? 

Az utóbbi időben megváltozott a kapcsolatom a ruháimmal. Befejeztem a harcot velük, egy ideje szövetségesekké váltunk, érzelmileg is kötődni kezdtem hozzájuk. Nem tartok meg már olyan régi holmikat, amik semmit sem jelentenek, lecsökkentettem a darabszámot, "felemeltem" az emocionális tartalmat. Megszerettem a ruháimat, olyanok, mint én. 

Címkék: méret, zsákmány

Egy új kezdet

Szeretjük a skatulyákat. Sokan szeretjük fiókokba rendezni az embereket, címkéket aggatni rájuk, mert ezáltal talán kevéssé érezzük magunkat elveszve ebben nagy katyvaszban, amit életnek hívunk. A rendszer az ember számára létszükséglet, akár elismeri, akár nem. Keretek nélkül elveszünk, mi felnőttek is. 
Talán emiatt a skatulyázás miatt a "turi" néhány évtizeddel ezelőtt szinte szitokszónak számított. Turiból öltözni égő, használt ruhát felvenni kényszer, a kereséssel időt tölteni felesleges pazarlás volt a legtöbb ember számára, akikkel tinikoromban erről beszéltem. A nyolcvanas/kilencvenes évek divatja  markánsabb volt annál, mint hogy "divatos" holmihoz jusson az ember másodkézből, de azért abban egyetérthetünk szerintem, hogy ez a turi már nem AZ a turi.

A mai használt ruha piac tökéletesen jól példázza, hogy mi történik akkor, ha a világban bekövetkező változások -példának okáért egy gazdasági válság- egy teljes iparág kezére játszik. Óriási üzlet volt ez nagyjából tíz évvel ezelőtt, amikor még nem nyílt minden sarkon egy turkáló és nem volt ennyire telített ez a piac. Azonban a dolog természetéből fakadóan soha nem is tud igazán telített lenni, hiszen az egyediségéből fakadóan nem tudja ugyanazt kínálni még egy lánchoz tartozó két üzlet sem, nem hogy két eltérő hálózat.

Én, aki megrögzött turis vagyok, számos előnyét látom ennek a szenvedélynek. Amikor gimibe jártam (azok számára, akik nem ismernek annyira, pont 2000-ben érettségiztem), sokkal jobban érdekeltek az új holmik. Nem mintha megengedhettem volna magamnak, hogy ezt tegyem, de órákig tudtam fast fashion boltokban nézelődni és sokszor vettem meg olyasmit is, amit utána nem hordtam, csak mert olcsó volt. A mennyiség előnyt élvezett a minőséggel szemben, ám mostanában ez megváltozott. Talán a kor előrehaladtával, talán az ismereteim ilyen irányú gazdagodásával is jár, hogy megfordulni látszik a tendencia, a mennyiség helyére a minőség lépett néhány éve.

Fontosnak érzem elmondani, hogy a secondhand egy életmód a számomra, már nem tudnám elképzelni, hogy máshogyan éljek, de ez egy hosszú folyamat, amin szerintem mindenki a maga tempója szerint halad.
Nálam a gyerekek megszületése után következett be egy nagyobb változás, amikor felfedeztem magamnak az ócskapiacok világát, és rájöttem, hogy számos olyan holmit, amit boltban nem engedhetnék meg magamnak, megvehetek töredék áron, így gyakorlatilag a piacról rendeztem be az otthonunkat, de ahogyan ez lenni szokott, elszaladt velem a ló és a szerzés öröme kényszeressé tett. Elkezdtem felhalmozni, olyasmit is, amit az életben többet nem vettem a kezembe, csak mert megvehettem. Talán egyfajta kárpótlás vagy inkább önjutalmazás volt ez amiatt, mert itthon voltam a babával, sokszor voltam fáradt és elégedetlen. Még szerencsésnek mondhatom magam, hogy nem az evésbe menekültem, mert azt biztosan tudom már így utólag, hogy ez egyértelműen pótcselekvéssé vált.Akkor kezdtem elgondolkodni azon, hogy nem jó úton járok, amikor az egyik hajnalban a teljesen üres nyolcas főúton Veszprém felé tartva valaki megelőzött és én ettől dühös lettem, mert az volt az első gondolatom, hogy biztosan a piacra tart és előttem fog leparkolni, valamit biztosan elvisz előlem.
Innentől kezdve kicsit tudatosabbá próbáltam válni, igyekeztem őszinte lenni magamhoz és kideríteni, mit igyekszem ekkora lendülettel pótolni az életemben, mi hiányzik ennyire. Jó kis önismereti út volt ez és még mindig tart, de mára már jóval több önuralmam van. Sőt, mára már a kényszert sem érzem, mert ahogy korábban ez elképzelhetetlen volt, mára a legtöbb vasárnap reggelt egyszerűen átalszom.

A szerzési mánia egy eléggé markáns tünet, de csak egy tünet. Ha megvan az oka, a forrás, sokkal könnyebb úrrá lenni rajta, mint hinnétek. Nem gondolom azt, hogy én vagyok az egyetlen, aki ezen átesett, de biztosan tudom, hogy vannak, akik épp térdig járnak még benne, így kérlek, ne úgy értelmezzétek ezeket a sorokat, mint "megmondást", egyszerűen csak -a magam számára is- leírtam, hogy min mentem keresztül, ami a mostani hozzáállásom, a mostani véleményem alapja és oka.

Sokat változott az elmúlt egy évben az életemhez való viszonyom, ezáltal talán az életem is, aki szoroabban követ, talán látta ennek az ereményét, de tény, hogy még így is csak az elején járok egy nagyon hosszú útnak.

A szerzés öröme, a kincskeresés izgalma a mai napig ugyanúgy él bennem, de már nem AKAROK minden kezembe kerülő holmit elvinni, már mérlegelek. Az ízlésem is változott, talán nem is átlagos, ám mostmár tagadhatatlan tény, hogy az üzletek kínálata manapság totálisan érdektelenné vált a számomra. A minap végigmentem az aréna összes ruházati üzletén és komolyan mondom, egyetlen egy olyan darab sem akadt at utamba, aminek láttán elgyengültem volna. Egy sem volt, ami felkeltette volna az érdeklődésem, a fantázia olyan szintű hiányát éreztem, hogy már-már beleszédültem. Egyetlen egy "telitalálat", egy picike GAG elég lett volna, egy apró részlet meg tudott volna fogni, és soha többet nem ereszt és NEM! Nem volt ilyen...pedig akartam, hogy legyen!
Ez egy szombati nap volt, a férjembe karolva (aki szintén nagy kincskereső) morogtunk azon, hogy semmi érdemleges nem volt, amikor eszembe jutott, hogy néhány nappal azelőtt egy turkálóban felpróbáltam egy kabátot. Már akkor éreztem, hogy el kéne hozni, kilós áron nagyjából a tizedébe került, mint újonnan az üzletben, de valamiért nem hoztam el. Pedig már akkor éreztem, hogy egy kis láthatatlan fonál feszül köztünk. Nevethettek, de biztosan érzem, hogy vannak ilyen "találkozások", amikor utána nincs nyugtod, naponta eszedbe jut és ha elveszíted, hónapokig bánod. Van olyan tárgy, amit soha nem fogok megbocsátani magamnak, hogy nem szereztem meg, amikor pedig lehetőségem nyílt rá.

Ahogy mindennek, ennek is oka van.
Egy kedves ismerősöm néhány hete felhívta a figyelmem egy sorozatra. amiben a főhős végig egy igen jellegzetes felöltőt visel. Mondhatom, hogy totálisan belecsavarodtam ebbe a BBC sorozatba, egyszerűen nem tudtam ott hagyni, egymás után faltam a részeket és a hangulata teljesen magával ragadott.

Erre az ominózus felöltőre emlékeztetett engem ez a bizonyos kabát is, amit egyszer már kiengedtem a kezeim közül, de ami nem hagyott nyugodni. El is határoztam, hogy hétfőn reggel az első utam oda vezet majd, nyitásra természetesen már ott voltam és a kabát is, nagy szerencsémre.
Talán, ha ránéztek a képekre, megértitek, miért nem tudtam elengedni.

_mg_1572.JPG

_mg_1571.JPG

_mg_1574.JPG

_mg_1584.JPG

Ami a legviccesebb ebben az mégis az, hogy nem is feltétlen csak a kabát fogott meg, sokkal inkább a címkéje és az apró szösszenet rajta, ami pontosan az a gag, amiért élek-halok. Ha akad egy ilyen kis kapaszkodó, ami pont az én kezembe illik, amivel valahogy megfog, amitől úgy érzem, pont olyan, mint amilyen én vagyok.

Ezzel együtt, ha nem nézem ezt a sorozatot, akkor gyakorlatilag biztos vagyok abban, hogy ezt a darabot is ott hagytam volna. Bár kifogástalan a szabása és az anyaga is nagyrészt gyapjú, ennek megfelelően pedig bele kellett kalkulálni az árába, hogy csak tisztíttatni lehet (apropó, ezt mindig ellenőrizzétek, mielőtt elhozzátok), nem lett volna meg az az érzelmi töltet, ami most így megvan.

A szerzés puszta, gyorsan múló öröme helyett a rátalálás örömét érzem, hogy rátaláltam egy olyan darabra, ami abban a lelkiállapotomban, abban a helyztben tökéletes passzolt hozzám és amivel tökéletesen tudok azonosulni.
Ha nem nézem meg a sorozatot és nem válik kedvencemmé, akkor nem tűnik fel a kabát vállapja a sok egyéb mellett, nem veszem a kezembe, nem nézem meg a címkéjét, nem olvasom el a szöveget rajta (ami gyakorlatilag annyit jelent magyarul, hogy "csak egy rosszabb van annál, ha beszélnek rólad, ha egyáltalán NEM beszélnek rólad"), nem érzem ennyire magaménak azonnal és nem kötődöm hozzá érzelmileg, ergo, ott hagyom. 
Nem azért, mert minden vágyam, hogy beszéljenek rólam, sokkal inkább azért, hogy mindig emlékeztessen rá, beszélhetnek sok mindent a hátam mögött, olykor van alapja, máskor szemernyi se, nem téríthet el attól, amit igazán szeretek és ami igazán boldoggá tesz.

Nem lett volna tragédia, ha ott marad, vagy ha nem vár meg és máshoz kerül, de sokkal jobb olyasmikkel körülvenni magam, amikhez kötődöm. Ezen felül abban is hiszek, hogy ami az enyém kell, hogy legyen, az úgyis megvár.

Az már tényleg csak a hab a tortán, hogy ez az angol márka egyébként nagyon jó minőség, és nem is olcsó, a casual kabátjaik 80 és 100 font között mozognak, így gyakorlatilag tényleg a tizedéért lehetett az enyém.

Vannak kifejezetten "turis" márkák, amik jellemzően nem nyittottak "még" üzletet nálunk, persze megértem, ha nem is fognak soha, és ezek között is vannak kedvenceim. A River Island eddig számomra elsősorban a táskái miatt  vált favorittá, de most szerintem ez megváltozik, és a jövőben jobban odafigyelek majd rá.

Főleg az után, hogy a honlapjukra tévedve ez a kampány fogadott:

nevtelen.png#LABELS ARE FOR CLOTHES, avagy a címkék a ruhákba valók. "Véletlen" a mai bejegyzésem ezzel kezdtem, pedig akkor még nem láttam ezt a bájos modellt sem.

Mindenesetre innentől kezdve én is büszkén címkézek, ha rajtam lesz a kabát.  #ImWearingRI .

 

 

Címkék: zsákmány